Eltűntem egy időre önmagam elől

Most már csak azt veszem fel, ami valóban engem szolgál – és ez végre könnyűnek érződik.

A szülés után sokan beszélnek a fizikai változásokról – de én valami sokkal mélyebbet éltem meg. Mintha nemcsak a testem változott volna meg, hanem az egész énem – és ezzel együtt az iránytűm is. Egy darabig csak próbáltam túlélni a napokat. A figyelmem szinte teljesen a babám felé fordult, és közben észrevétlenül távolodtam el saját magamtól.

Voltak napok, amikor csak ültem, és a régi képeimet nézegettem. Hátha felidéznek valamit abból, hogy milyen is voltam „azelőtt”. Előtte, hogy anya lettem. Előtte, hogy éjjel-nappal készenlétben kellett lennem. Előtte, hogy a testem, a prioritásaim, a napirendem mind átalakultak volna.

A régi ruháim – méretben sem, de leginkább funkcióban – teljesen idegenek lettek. Már nem tudtam bennük szoptatni, nem voltak kényelmesek, nem voltak „anyabarátak”. Ezért gyorsan kialakítottam egy ideiglenes, minimál ruhatárat. Praktikus volt. Túlélésre szabott. De nem volt benne semmi belőlem. Minden reggel úgy öltöztem fel, mint aki épp csak el akar tűnni.

Most lesz hároméves a lányom.

És most, ennyi idő után először magam miatt kezdtem ruhákat választani. Az új testemre. Az új élethelyzetemhez. Az új énemhez. Olyan darabokat, amikben nemcsak működöm, de jól is érzem magam. Amik nemcsak kényelmesek, hanem engedik, hogy újra láthatóvá váljak – saját magam számára is.

Az elmúlt hónapokban elindultam az önismeret útján. És ahogy haladtam előre, egyre több réteget tudtam letenni. Rétegeket, amiket az évek során – tudattalanul – magamra aggattam: szerepeket, megfeleléseket, mások véleményét, sőt, a saját elvárásaimat is. És amikor lecsupaszítottam magam, ott maradt valami csendes, tiszta és erős.

És most már csak azt „veszem fel”, ami valóban engem szolgál. Nem a régi ruháimat. Nem a régi szerepeimet. Hanem egy új, szabadabb énemet – ami már nem akar olyan lenni, mint régen. Mert már tudja, hogy más lett… és ez így van jól.